2008. június 15., vasárnap

Bumi a kisfiam, ahogy én neveztem el :)
Elsősorban magamnak írom le ezeket a sorokat, mert jól esik...
Másodsorban neki, hogy tudja és a férjemnek, aki úgy sem olvas
És csak aztán annak, aki még olvassa...

Írni jó! Szeretek. És most megfogadom, hogy ha esténként még marad pár szabad percem, akkor írok is néhány gondolatot ide...

Szóval akkor elsősorban róla szeretnék, mármint a kisfiamról, aki ma 9 hónapos és 19 napos. De nem valószínű, hogy képes leszek betartani ezt...

Kár, hogy nem előbb kezdtem el, mondjuk akkor, amikor Ő még csak pocaklakó volt, de hát így is jó :)
Akkor most nem kellene összefoglalnom. De így megpróbálom csak néhány mondatban:

Bumi 2007-ben, a nyár végén született, császármetszéssel, amit én a mai napig bánok, mert hogy nagyon felkészültem a szülésre, de az orvosok így látták jónak, és én ezt nem vitatom. Nagyon meglepődtem, amikor kiemelték őt a pocakomból, és odadugták az orrom alá... de csak egy pillanatra, mert már vitték is tovább... Nagyon különös, furcsa érzés volt... A FIAM...
Nem rögtön, hanem csak másnap vettem észre, hogy gyönyörű. Sokáig néztem a kórházi ágyon fekve, és arra gondoltam, hogy igen! ...most már ezer közül megismerném Őt :)
Olyan nyugodt volt, békés, és örömmel töltött el, hogy természetügyileg valószínűleg az apjára hasonlít. Nekem, bár sok kisbaba volt a családban, szokatlan volt, hogy olyan koordinálatlan, és olyan furcsa hangokat ad ki :) És kicsit mindig meg voltam illetődve, amikor behozták... de arra gondoltam, hogy otthon majd sokkal jobb lesz vele, és akkor majd alaposan megvizsgálom, hogy mindene a helyén van-e. A kórházban már csak azért sem tudtam, mert nagyon nehéz volt bármiféle mozgás. Rettentően fájdalmas volt a seb és a környéke, de szinte nem volt időm gondolni rá, annyira boldog voltam...

Különös, hogy 9 hónap telt el. És az én Bumim már nem kisbaba. Amióta "öntudatára ébredt", képes kifejezésre, de méginkább érvényre jutattni akaratát. Hevesen csapkod, ha valamit nem akar, és vigyorog teli szájjal, ha valami tetszik neki. Hangos bőgéssel fejezi ki, ha valamit nem jól csinálok, hisztizik, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt eltervezte... persze ezeket már nagyjából tudta újszülött korábban is, de most valóban öntudatra ébredt, úgy is, hogy elhiszi, hogy én meg ő nem ugyanazok vagyunk... és képes rá, hogy kifejezze a szeretetét és a ragaszkodását. Bújik és szeretget. Úgy játszik velünk, ahogyan mi tettük azt az esti fürdetés előtt vele (belefúj a hasunkba, és morog, aztán nagyokat kacag hozzá).

Mit írhatnék róla? Úgy fejlődik és fejlődött mindig, ahogy kell. :) Megkapta a kötelező oltásokat, és az ajánlottból is párat, mosolygott, gügyögött 8 hetesen, hat hónaposan a szopin kívül megkósolt más ételeket is. Akkor tájt történt, hogy fel is ült, hét hónapos kora körül már kúszott, nyolc hónapot már betöltötte mikor felállt, és most már két foga is van alul. Szeretjük, ahogyan szülők a gyermeküket szerethetik, sokszor úgy érzem, hogy még annál is jobban. Az éjszaka közepén, mikor hangos sírással ébreszt, dührohamot kapok, hiszen még csak pár órája aludtam el... de imádom, amikor magamhoz ölelem és megnyugszik...

Szóval olyan szörrrnyen átlagosak vagyunk...

Akkor most jó éjt!
BOLDOG APÁK NAPJÁT!!! (mert hogy június 15. van, és húha, már 23 óra 1 perc!)

Nincsenek megjegyzések: